Nos, a végére értem a hírhedt Army of Two trilógia második részének végigjátszásának. Mit is mondjak elöljáróban: Elég vegyesek a tapasztalataim. Azt már most kijelenthetem azonban, hogy az Army of Two – The 40th Day című epizódja nem tudta elérni az első rész sikerét. Pont, ahogy ez várható volt. Van, amiben erősebb ugyan, mint az első rész volt, de az nem játékélményt befolyásoló élmény sajnos.
A játék indítása utánazonnal feltűnik, hogy a készítő csapat – tanulva az első rész feleslegesen túlbonyolított menürendszeréből – a minimalizmusra törekedett. Jobb is ez így, mert kifejezetten nem szeretem azokat a játékokat, akik már a menüben kóborlást is játékélménynek próbálják eladni. Van itt minden, ami szem – szájnak ingere, maszkok készítésétől kezdve egészen a több játékmódokat felsorakoztató online csatákig minden. Ezen felül tudunk párosban játszani is online, tudunk offline, sőt, arra is lehetőség nyílik, hogy az egész játék történet módját küzdjük végig online vagy offline társunkkal. Ezek hiányában az egyedüli küldetések maradnak a gép által irányított partner segítségével. Fura volt látni, hogy a játék nem a nevén nevezi a társunkat, hanem egyszerűen csak „Bot”-nak szólítsa. Menj ide ott vár Rád a „Bot” vagy Siess ide, segíts a „Bot”-nak, esetleg „A küldetés sikertelen, meghalt a „Bot”. Kellemetlen. Hát, olyan nehéz lett volna leprogramozni, hogy az épp aktuális társunk neve jelenjen meg?! Nem hiszem. S ez csak az egyik gyerekbetegsége a játéknak. Amúgy megmaradt a parancs osztogatási rendszere is, de azt sem tökéletes. Bizonyos helyzetekben ugyanis egyszerűen nem hajlandó végrehajtani a kiadott utasítást. Aztán a maszkkészítés is egy nagyon jó ötlet volt a játéktól. Készíthetsz magadnak maszkokat, amiket aztán viselni is tudsz a nagy igazságosztás közepette. Egyetlen „apró” szépséghibája van a történetnek, hogy a maszkokat csakis az Electronic Arts online felületén tudod elkészíteni, majd beimplementálni a saját játékodba. S, hogy mi ezzel a baj, azon kívül, hogy ugye, ha offline játszol vagy épp nincs interneted, akkor ugye ezt el is felejtheted?! Az, hogy a csodálatos EA a játék megjelenése utáni 40. napon tulajdonképpen megszüntette a honlapját a terméknek, így ha van, interneted se tudsz hova felmenni maszkokat eszkábálni magadnak! Gratulálok! Igazi vásárlóbarát húzás volt ez. A meglepő azonban az, hogy a játék online módja, a megjelenése után 9 évvel is működik és játékosokat is lehet rajta találni. Mikor ez a teszt születik (2019-04-12) még mindig vannak, akik játszanak ezzel a játékkal és lehet velük online csatázni. Mi ez, ha nem szavatosság a javából?!
A játékmenet a már első részből megismert vonalon halad tovább. Tulajdonképpen semmi újdonság nincs benne. Olyan mintha az első résszel játszanánk, csak más pályákon, más színek között. A játék története megér 1 – 2 keresetlen szót. A két hősünk most Kínában kalandozik, és ott osztja a halált, egy épp hatalomra kerülni próbáló ex-társunk képében. Semmi különös tényleg, a szokásos megbosszulós, igazságosztós klisék. A grafika látványosan nem lett jobb az első részhez viszonyítva. Kínában járunk, minden vörös meg fehér meg narancsságra. Az a kis javulás, ami felfedezhető ennek tekintetében, az meglepő módon nem a játékmenetben van, hanem a fegyverek tuningolása közben. Nagyon szépen megcsinálták. A választék is bővült, s ha akarjuk, akkor most már – korlátozás nélkül – a legbetegebb összeállításokkal indulhatunk harcba. (Én egyszer gránátvető és RPG párossal vittem végig benne 2 pályát. Hát… kő – kövön nem maradt, képzelhetitek.) A fegyverek fejlesztése kicsit javult. Most már van is némi hatása a használatukra, a hatékonyságukra a rájuk pakolt kiegészítőknek. Érdekes amúgy, mert a készítők nem igazán követtek semmilyen rendszert a feloldható egyre jobb kiegészítők rendszerezésében, mert nem ritkán a legutoljára kioltható fejlesztés pont a leggyengébb és nem a legjobb, a legerősebb, ahogy logikusan várnánk. Volt, hogy egy mesterlövész puskának az alap beállításait hagytam változatlanul, mert bármit pakoltam volna rá, az csak gyengítette volna. Ebből is látszik, hogy ezt a készítők se gondolták komolyan. Nagyobb változás igazából csak a hírhedt Aggro rendszer feltöltésén van. A fegyverek kiegészítői abban variálódnak a legjobban, hogy adott fegyverrel gyorsabban vagy lassabban tudjuk-e feltölteni az Aggro-t. Na és az Aggro rendszer! Igen, természetesen megtartották, de ahogy most visszagondoltam, én egyszer nem használtam, pedig élből HARD fokozaton vittem végig. Elcsépeltnek éreztem és eszembe sem jutott. (Akkor már tényleg nem lett volna benne semmi kihívás.) Persze, itt is itt van és 2 – 3 fejlövéssel teljesen fel lehet tölteni, de én nem használtam. Ami újításként emelhető ki, hogy most már mi tudjuk irányítani a társunkat akkor, ha minket netán kilőnek. Az első részben ugye az volt, hogy a társunk akkor komótosan oda cammogott hozzánk és elkezdte húzgálni a testünket a grabancunknál fogva – általában a legnagyobb tűzharc kellős közepébe – ahol az egyik gombot nyomva tartva élesztett fel minket. Aranyos volt ez, de lassú és iszonyatosan idegesítő a 3. ilyen alkalommal, mikor a mi nagy megmentőnket szitává lőtték közben. Itt ez kicsit javítva lett, mert már mi irányíthatjuk a számunka legközelebbi fedezékbe és a felélesztésünk is automatává vált, nem kell nyomogatni semmilyen gombot közben. A társunk IQ-ja is fejlettebb lett és már nem gyalogol bele vakon a legnagyobb golyózáporokba. Az egész játékban egyszer kellett csak megmentenem kb. Most már egyébként választhatunk magunknak taktikai öltözetet (az első végigjátszás után) ahol ki tudjuk választani, hogy sima utcai ruhában vagy nyakig páncél vértben induljunk akcióba. Ez csak optikai tuning, tehát nincs játékélményt befolyásoló hatása. Ha utcai ruhában megyünk, akkor sem fogunk hamarabb meghalni pont, ahogy akkor sem fogunk tovább élni, ha szinte robotzsaruként kezdjük a küldetést. Mozgásban sem hat ez semmire, teljes vértben is ugyanúgy bukfencezünk majd, mint farmer – póló kombóban. Választhatunk maszkot magunknak is, a társunknak is, az előre eltárolt kb. 20 sablon közül. Érdekesség, hogy mikor olyan utcai öltözetben indultam csatába (tehát: Maszk nélkül) akkor is elvégezték a maszkot az arcunkra húzzuk mozdulatot a semmivel. Sőt, olykor úgy beszélnek, hogy nem is mozog a szájuk. A készítők gondolom úgy voltak vele: „Há’ úgyse látszik a maszk alatt!” Jah…és, ha maszk nélküli skint választ a játékos?!
Több lett a túszmentési helyzet a játékban. Okosan taktikázva, kisebb osztagokat tudunk egyetlen pillanat alatt ártalmatlanná tenni azzal, hogy a parancsnokukat hátulról meglepve bilincseljük meg. Sőt, lett egy új vicces kis trükk is, amit én csak Barney Ross effektusnak neveztem el (Barney Ross a Feláldozhatók című filmből.). Amikor is, hirtelen ront ránk az ellenség egy olyan közegben, ahol nincs fedezék, nem tudunk elbújni (egy liftben mondjuk) s ekkor hősünk (látszólag) megadják, magukat s a kezüket feltartva térdelnek le önszántukból a támadóik előtt, majd egy megfelelő pillanatban megnyomott gomb hatására, hirtelen pisztolyt rántanak, az idő lelassul, és el is kezdődik a fejlövések osztogatása. Nagyon hangulatos! Igaz, elég ritkán van rá lehetőségünk. A játék amúgy iszonyatosan scriptelt. Néha – nagy ritkán – vannak döntés helyzeteink, amik közül választhatunk, de az se igazán van hatásra az események alakulásának. Nem egyszer előfordult például, hogy észrevettem egy ellenséget a pálya elején – effektív, mikor még el sem indultunk, csak lerakott minket a rendszer a pálya elejére – s miután lelőttem, elindulva a játék ugyan úgy lejátszotta a vele kapcsolatos animációt – nélküle – mintha le sem lőttem volna. S ebből van egy halommal. Olyan is előfordult, hogy nem azt az ellenséget lőttem le elsőként, amelyiket a játék szerette volna – vagy hamarabb lőttem le, mint erre utasított volna – s máris kivégezték a megmenteni próbált túszt. A túszok megmentése szintén nincs hatással a játékra. Ha megölik, romlik kicsit a morálunk bár (amit sosem értettem, hogy mire jó, hisz nincs hatással semmire) és a pénzt is bukjuk értük, de úgy ennyi. Minden túsz ugyanúgy néz ki, ugyanúgy viselkedik, ugyanaz a hangjuk. Totál sablon az összes. Az ellenségek viselkedése amúgy meglepően jó! A túszokat például nem igazán tartogatják. Egyszer mellé lősz és simán kivégzik! Ugyanez a helyzet akkor is, ha pajzsként tartják maguk előtt. Ha meg még sisak is van rajtuk, a fejlövés koránt sem hatékony kis pisztolyból. Vannak dedikált főellenségek (mindössze 2 fajtát sikerült összehozniuk az egész játékban) amiket azért „nehezebb” likvidálni, mert mindent kibíró páncéljuk van (tényleg, simán nyelik a rakétákat még fejlövések esetén is) így őket csak vagy a hátukon, vagy az épp használt fegyverükön kell lőni. Egyáltalán nem nevezhetőek méltó ellenfeleknek, mert csiga lassúak és mindig kiállnak valami jól látható helyre, hogy még csak véletlenül se kelljen keresgetni őket. Olykor hívnak némi erősítést, s akkor megjelenik 3 – 4 könnyű géppisztolyos csatlós, de sok vizet nem zavarnak. Érdekesen pislogtam akkor is, amikor a legnagyobb tűzharc közepette sikerült pacsit váltanom a társammal (véletlenül) s az ellenségek, akkor megálltak. Amikor pacsiznak, akkor nem öljük meg őket! – óriási!
A játék végkifejlete eddig a legnevetségesebb. Itt nincs a végén elkeseredett harc a hatalmas túlerővel szemben! Nincs a pofánkba vigyorgó, nálunk sokkal erősebb és folyamatosan csaló főellenség sem. Egy kisebb terasz kipucolása után berobbantunk egy ajtót, ahol vár ránk a főgenya, akit egyetlen gomb lenyomásával tudunk likvidálni. Semmi hatalmas monológ, színpadias cinizmus, netán bármit is megváltoztató morális döntés. Kicsit olyan, mint a Világok harca című film végső nagy összecsapása: Semmilyen! Nincs is! Elmarad! Végig gyilkolod Kínát azért, hogy a végén kapj egy kérdést a játéktól, hogy megölöd-e a fő gonoszt vagy nem?! Ennyi?! Ennyi az egész?! Ezért gyilkoltam le a haverommal fél Kínát?! Igen. Ennyi… Elmarad a katarzis.
Összességében véve, meg sem közelíti az első rész színvonalát. A grafika semmit nem javult és bár vitathatatlanul vannak kellemesebb pillanatai ennek a játéknak, de még csak közepesre sem sikerült. Nagy kár érte, mert tényleg vannak benne jobb részek, de mindvégig hiányzik belőle valami. Valami, ami motivál, ami további lövöldözésekre sarkall. S a játék végigjátszása után aktívvá válik egy új öltözet és 2 csalás is (nagy fej és végtelen lőszer) de már nem volt hangulatom kipróbálni őket. Nagyon ízetlen és unalmas…
Sokat gondolkoztam, hogy melyik játékkal kezdjem el zsenge játéktesztelői pályafutásomat s a végén arra jutottam, hogy mehetünk ABC sorrendben is, így pedig logikusnak hat, hogy az első áldozat ne más legyen, mint a hírhedt Army of Two nevű brand trilógiája.
Ide s tova 9 évvel ez előtt jelent meg az Army of Two első része. A játék elképesztően látványos előzetesekkel igyekezett meghozni a publikum kedvét és várakozásokkal teli érdeklődését saját magához. Ez már csak azért is érdekes volt akkoriban, mert épp egy taktikai tps sem volt a piacon. Logikusnak hatott tehát, hogy mikor a műfaj nagy öregje (Gears of War) épp az igazak álmát alussza, a kereskedelemben hirtelen támadt űrt, egy új címmel tölti be a játékot jegyző Electronic Arts Montreali stúdiója.
A játék indításaután egyből feltűnik, hogy grafikai tekintetben a készítők nem igazán szerettek volna sokat sok időt szánni az arcok mimikai részletgazdaságával. Nagy valószínűleg ez lehet a magyarázata a két főszereplőnél alkalmazott folyamatos maszk viselésére is. (Mi más magyarázata lehetne ugyan, hisz akivel találkoznak, azt szépen meg is ölik.) A menük közti lépkedést viszont sikerült teljesen feleslegesen túlbonyolítani, tekintve, hogy bármelyik új menüpontra lépünk az egy mindig egy teljesen új designt kap. Ez néha olyan hatást kelt, mintha minden menüpont egy másik különböző játékból lenne átlopva. Belecsapva a Történet módba, a játék azonnal az arcunkba tolja a már az előzetesekbe is agyon reklámozott „Aggro mód”bemutatását, ami nem csoda, hisz ez az egész játék alapja, alfája – omegája. Itt megtanulhatjuk, hogy mi is ez a mód lényege, hogy milyen taktikai előnyökhöz jutunk a segítségével. Ez igen hasznos ugyanis a játékban nem egy alkalommal lesznek dedikált ellenfelek, amiket csak ezzel a módszerrel fogunk tudni likvidálni. Van továbbá egy minimális parancsrendszerünk is, ami kb. annyit tesz, hogy 4 parancs közül tudunk választani a csapattársunk kapcsán. Előre tudjuk küldeni, hogy megtámadjon egy általunk választott ellenfelet, esetleg fedező tűzet, tudunk kérni, hogy míg mi előnyösebb helyre slisszolunk, addig Ő magára vonja az ellenfelek figyelmét (ez maga tulajdonképpen a híres Aggro taktikai rendszer) ezen felül tudunk fegyvert cserélni a társunkkal, de akár le is pacsizhatunk vele egy – egy tűzharc szünetében. Ez utóbbinak annyira semmi értelme, hogy az egész játékban egyszer használtam, a legelején, amikor a játék ránk kényszeríti a tutorial anyag alatt, mert nélküle egész egyszerűen nem enged tovább. Átugorni nem lehet és egy kínszenvedés, amire a játék hajlandó elfogadni a kért gombkombinációt. Az sem mindegy milyen szögben állunk a partnerhez viszonyítva, az sem, hogy milyen távolságban és az egésznek semmi értelme, hisz semmilyen plusz jutalmat nem ad (tölthetné például az életünket akár…de nem) és cserébe még csak nem is látványos, azaz egyetlen egy animáció, amit ilyenkor a képernyőn látunk.
A játék történeteszinte csak szimbolikus. Mintha csak azért találták volna ki 2 jó magyar perc alatt a készítők, hogy mégis valamire rá tudják aggatni az előbbiekben felsorolt játékelemeket. Két főszereplő Rios és Salem látszólag teljesen ellentétei egymásnak. Az előbbi az eminens elit ex-kommandós, aki betegesen keresi a köréjük épített vad és kegyetlen világban az igazságot és a törvényesség kereteit. Míg a társa Salem, aki majd kétszer akkora, mint előbb említett főhősünk és arcát nem egy harcmezőn szerzett sebhely díszíti, inkább egy pszichopata gyilkoló gép látszatát kelti. Nagydarab, szófukar és jéghideg. Kettejük sorsát az köti össze, hogy mindkettejüket kirúgták a saját szervezetükből (az elit kommandós, mégse annyira elit?) de, a teljesítményükkel felhívják magukra egy zsoldosokból álló, igazságosztó magánvállalat figyelmét. Hőseink dolga tehát nem lesz más, mint korábban is volt: Elutaznak a világ olyan helyire, ahonnan minden normális ember menekülne és a fegyvereik segítségével tesznek rendet – értsd: Ölnek meg mindenkit, akit csak meglátnak.
A játék legnagyobb újításaa már említett Aggro mód mellet a fegyvereink testreszabhatósága. Busás összegekért tudunk venni új fegyvereket 3 fegyvernemben is: Pisztolyok, Géppisztolyok, Mesterlövészpuskák. Van 1 – 2 nyalánkság is a fegyvertárban, mint az RPG vagy az MG8-as golyószóró. A fegyverek többségét tudjuk tuningolni – ez alól pont az előbb említett 2 fegyverfajta a kivétel – kaphat nagyobb tárat, jobb távcsövet, egyedi festést, fejlettebb huzagolást, sőt akár még egy mini pajzsot is. S bár úgy tűnik, hogy bármilyen kiegészítőt is választunk, az szervesen kihat az adott fegyver tulajdonságaira, ez azonban ordas nagy kamunak bizonyult. A nagyobb tár és a jobb távcső még csak – csak segítségünkre van, de a tűzgyorsaság és a pontosság javulása bizony csak látszat. A fegyverek iszonyatosan drágák, szóval bármilyen jól is gyilkolunk, minden pálya után maximum 1 fegyvert leszünk képesek kioldani. Jómagam pisztolyt egyszer sem vettem, mert egyszer sem használtam a játék végigjátszása közben. Minek pisztoly, mikor az ellenség alapból AK-47 géppisztolyokkal ront ránk…
A játékmenet az elején nagyon kellemes. Tényleg! Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezetes tud lenni taktikázgatni. Ráadásul úgy lett kitalálva, hogy az Aggro mód töltésének sebességére hatással van a játékstílusunk. Kifejezetten szereti a fejlövéseket magyarul és minél több ilyen találatot abszolválunk, annál gyorsabban töltődik fel az Aggro-méter. (Sajnos azonban alkalmazásakor igen gyorsan el is fogy.) Mikor aktiváljuk egy kis időre sebezhetetlenné válunk és végtelen töltény áll rendelkezésünkre, bármilyen fegyvert is fogunk a kezünkben épp- Sőt, van egy úgynevezett „Back to Back” mód – ami a legnagyobb kedvencem volt – amikor is a társunk hátához vetve a hátunkat, egymást fedezve lőjük ki a ránk rontó ellenfeleket. Ez azonban nem aktiválható képesség, a játék random magától ad erre néha – néha lehetőséget. Általában egy – egy pálya elején vagy végén. Iszonyatosan látványos, ahogy az egymást fedező két katona körül körbeforog a kamera. Elég állat hangulata van, és úgy érezzük közben, hogy mindenki esélytelen ellenünk. Ez azonban sajnos nincs így. S itt érkeztünk el a játék legnagyobb gyengeségeihez. Mivel ez egy taktikai lövölde, a készítők taktikai fogásnak szánták azt is, hogy mennyire vigyázunk a társunkra. Ő ugyanis nem fog ránk vigyázni. Persze a parancsokat végrehajtja, előre megy, ha küldjük, fedez, ha kiadjuk a parancsot, de mindezek nélkül olyan iszonyatosan buta, hogy a valóságban valószínűleg mi magunk küldenénk golyót a fejébe az első közös küldetésünk után. Nem egyszer csak úgy kiszalad a golyózápor közepébe minden átmenet nélkül, ahol természetesen azonnal szitává lövik. Akkor aztán mehetünk érte feléleszteni – ami a játék legidegesítőbb része. Ilyenkor oda rohanunk és nyomva kell tartanunk az egyik gombot, mikor is hősünk megragadja a sebesült társát és fedezékbe vonszolja, ahol aztán egy adrenalin injekció segítségével feléleszti. A baj az, hogy mindezt olyan csiga lassún teszi, hogy nem ritkán közben azt is szitává lövik természetesen, aki épp segíteni próbál. Az is gyakran előfordul, ha mondjuk, mi szorulunk segítségre, mert mondjuk kiszedett minket egy orvlövész a fedezék mögül, akkor a társunk oda cammog s akkor is, ha épp egy fedezék mellett vagyunk, akkor onnan kihúz, majd megy egy kört a legnagyobb golyózáporban és vagy vissza vonszol bennünket ugyanoda, ahonnan kihúzott, vagy egy másik –rendszerint egy az ellenségekhez közelebbi – fedezékbe. Az is előfordul, hogy a lángész haverunk egyszer csak fogja magát, gondol egyet és előre szalad annyira, hogy nem is látjuk, ahol meg természetesen lelövik. Nekünk pedig két választásunk van: Érte megyünk a hatalmas túlerővel szemben – a biztos halálba – vagy szép sorban megtisztítjuk az utat a társunkig, aminek az lesz a következménye, hogy lejár az a fél perc, amit a megmentésére szán a játék s akkor meghal Ő – de ha meghal Ő, meghalunk mi is: Slussz-passz. Van 1 – 2 kifejezetten frusztráló pálya, aminek teljesítéséhez nem ad semmilyen támpontot a játék. Például, mikor sziklaszirtek között kell egy ejtőernyővel vitorlázgatni az életbe nem jöttem volna rá, hogy kell irányítani az ejtőernyőt, ha mérgembe nem nézek utána a neten, mert a játék egy kukkot nem büfög arról, hogy a kontrollelt kell oldalra dönteni (sixaxis mód) nem az addig használt irányítót. Ugyanez a helyzet az orvlövészes küldetésnél is, amikor egy mesterlövész puskával, távolról kell kiiktatni az ellenséget egy hídon. Rányomok a nagyításra, amikori s azt várom, hogy hősünk belenéz a puska távcsövébe…hát, várhattam. Itt ilyesmi nincs. Teljesen másképp – igen hülyén – van megoldva a távcső használata s annak nagyítási funkciója. Órákon át kínlódtam vele, mire nagy nehezen véletlenül rájöttem. Ami az ellenségeket illeti, itt érvényes leginkább a mennyiség, mint sem minőség szlogen. Megszámlálhatatlanul sok ellenséget borít ránk a játék. Ez 3 -4 fajta katonát vagy tipikus rosszfiús kinézetű „banditát” jelent. Bárhol is járunk a világban, mindenhol ugyanolyan kinézetű, ugyanolyan fegyverzetű ellenségek özönlenek ránk. A pályák végén általában tanyázik egy főellenség, ami több tárat is simán kibír, mert vagy olyan fegyverzete van, vagy olyan rejtekhelyről támad, ahol nem férünk hozzá rendesen a leggyengébb pontjukhoz. Persze, azért itt is vannak nagyon alibi megoldások, amikor egy géppuskás maffiavezérre nem hat a tökéletes fejlövés…mert Őt bizony csak hátulról lehet fejbe lőni! Hát, nem elképesztő?! Röhej… A játék felénél észrevettem, hogy nem nagyon volt több ötlete a készítőknek és ugyanazt a 3 – 4 feladatot kell ismételgetni az egész játékban, mint az elején. Menj ide, ott egy borzasztóan gonosz bácsi, aki világuralomra akar jutni, szóval beszéld le a géppisztolyoddal, aztán menj el ide, mert ez a maffiavezér már majdnem világhatalomra jutott, mert vannak igazi bazi nagy rakétái is, állítsd le a kilövés visszaszámlálását, majd likvidáld a csúnya bácsit…meg ilyesmik. A kedvenc pályám, a legidegesítőbb is volt, amikor egy felfegyverezett motorcsónakban kellett hajókázni és gyilkolászgatni egy elárasztott város utcáin. Az tényleg jó volt.
Összességében véve egy közepesen szórakoztató játékra sikerült az Army of Two. Az újrajátszhatósági rátája nem sikerült túl magasra, de arra mindenképpen jó, hogy egyik hétvégén áthívjuk a haverunkat és vele együtt osszuk az igazságot és az ólmot, az amúgy nyúlfarknyi kampányban. Van benne sok fegyver, amik testre szabhatóak és kis odafigyeléssel legyőzhetetlenre tuningolhatjuk magunkat. Aki szerette a Gears of War-t, az ezzel is nagyon jól fog szórakozni.
Régóta tervezem megnyitni ezt a bogot, mert úgy érzem hiánypótló szerepet töltene be. Rengetegen foglalkoznak ma már videojátékok kipróbálásával, tesztelésével, bemutatásával. Ez ma egyre nagyobb divat. Nekem ezzel kapcsolatban az a problémám, hogy ezeket a teszteket/bemutatókat olyan emberek készítik, akik – mondjuk ki – gamerek. (De utálom ezt a szót – pedig sajnos nincs rá jobb.) S, hogy mi a baj – szerintem – ezekkel az úgynevezett gamerekkel?! Nos, nagyon egyszerű: Az, hogy hiányzik belőlük az objektivitás. Gondoljunk csak bele, hogy mi az, ami történik! Ezek az emberek, mivel gamerek ugye – nem ritkán egyszerre több játékkal is játszanak. Ez nem csak elvesz az adott tesztalany valódi értékéből és általában még fel is hígítja az élményt, de teljesen biztos, hogy az adott gamer még felszínessé is válik a teszt készítése közben. Nem hiszed?! Járj utána! Keress rá a kedvenc játékod tesztjére, vagy bemutatójára s nézd, meg miket írnak/mondanak róla a nagy és ismert játéktesztelők. A grafikát teljesen biztos, hogy szidni fogják majd, hogy elavultnak nevezik és egy gamernek a büdös életbe nem lesz képes egy játékgyártó sem megfelelő minőségű grafikával prezentálnia a saját termékét. Aztán a játékmenettel is biztosan lesz kifogásuk, és elég gyakran fogsz találkozni a „repetitív, unalmas, egyhangú” kifejezésekkel. Egy játék számukra sosem lehet elég érdekes, figyelemfelkeltő és maradandóan izgalmas. S végül az agyon ismételgetett újrajátszhatósági faktor! Azt teljesen biztos, hogy lehúzzák majd a francba! Minél ismertebb, minél nagyobb közösséget magának tudó teszter készíti a tesztet, annál inkább. Murphy törvénye! Mindezt úgy, hogy az esetek 99%-ában végig sem játszották az adott játékot. Beletesznek 4 – 5 órát, aztán jön a következő játék, mert nincs idő többre, hisz meg kell írni a tesztet, hogy Ti mielőbb el tudjátok olvasni. Gondoljatok csak bele, hogy egy nagyobb kiadó játéka, amibe a végigjátszáshoz simán kell belepakolni 50 – 100 órát is, annak hiányával, mennyire lesz hiteles a teszt úgy, hogy a megjelenés napján játszott rajta 4 – 5 órát?! Sehogy…
Mitől más az, amivel én foglalkozom?!
Az első és legfontosabb, hogy csak és kizárólag olyan játékról fogok tesztet írni, amit végigjátszottam 100%-ig. Nyilván nem fogok tehát hetente játékteszteket publikálni, de amiket kiválasztok, azokat igenis becsületesen végigjátszom (akkor is, ha ótvart gagyi, tényleg…) és olyan elemzést igyekszem készíteni belőle, ami egy átlag felhasználó számára is érthető, egyértelmű és informatív. A tapasztalataim szerint a gamerek többsége úgy ír tesztet, mintha egy másik gamernek szánná. Ezzel a „hagyománnyal” is szakítani kívánok. Az én tesztjeim átlag felhasználókhoz szólnak majd…nem kockákhoz, nem olyanokhoz, akik a barátnőjüket 2 naponta látják csak…a Facebook-on. Teljesen átlagos, normális játékfogyasztókat kívánok tehát informálni, elfogulatlanul. Igyekszem tanácsot adni, hogy mikor érdemes kipróbálni és beszerezni az adott játékot és mikor inkább válasszon mást az olvasó, mert az Ő stílusához biztosan nem fog illeni.
Milyen játékok lesznek?!
Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen, és arra jutottam, hogy a méltatlanul elfeledett s mára már teljesen lesajnált és lekicsinylett Playstation 3 játékok kerülnek először bemutatásra. Aztán természetesen lesznek majd a Playstation 4-es érából is, sőt, azt tervezem, hogy olykor némi különleges kitekintőként előveszek 1 – 2 PSP vagy PC játékot is. PSP-t biztosan, mert a Sony híres a gamerek lehúzásáról, így biztos vagyok benne, hogy a PSP kézi konzolokra megjelent játékokra is kitalál majd valami szupcsi retró megoldást, ahol újabb összegeket legombolva a gamerekről ad lehetőséget számukra, hogy régi PSP játékokkal játszhassanak újra…mert a retró most olyaaaan cool! (Meg amúgy, épp most is ezt csinálja a hírhedt „Playstation Classic” nevű retró konzoljával, amit agyon dicsérnek természetesen a fizetett bér-gamerek, mert szerintük annyira szuper, hogy lehet játszani megint Playstation 1 – 2 játékkal egy ilyen csudijó új konzolon. Jah…lehet tényleg…20 előre telepített játékot kapsz 25.000 forintért…20 olyan játékot, amit olyan 1 perc alatt tudsz letölteni a netről, teljesen ingyen és teljesen legálisan. Egy sima emulátorral tudod futtatni és még a kép is sokkal jobb, mint ezen a „fantasztikus” Playstation Classic-on.)
S végül rólam, pár gondolat…
Az én nevem: Dani! Nem vagyok már fiatal, a 30-as éveimet taposom. Harcművészeti koreográfusként dolgozom. Mindig is érdekeltek a videojátékok. Elvarázsol a közeg, amit teremtenek. S amióta volt szerencsém kilátogatni a kedvenc játékgyártómhoz (Namco) és végigkísérni egy játék megszületését, azóta tudom, hogy mennyi munka is van 1 – 1 olyan produktum mögött, amit a már említett „gamerek” egyetlen tollvonással szoktak lehúzni a WC-n. Magam is próbálkozom videojáték tervezéssel, bár engem leginkább a történetírás foglalkoztat legjobban. Másfél éve írom, csinosítgatom a saját játékom történetét, amiről sokat nem szeretnék elárulni, de annyi azért mégis megosztok veletek, hogy ha elég jónak találják a megfelelő emberek, akkor a Namco gondozásában lát majd napvilágot néhány év múlva és jelenkorban játszódó hack & slash tematikájú alkotás lesz.
